Pulzusszám emelő testmozgás - hivatalosan ez a megfogalmazása mindannak a tevékenységnek, amit a Kihívás Napján kell végezni, hogy hivatalos regisztrációba kerülhessen. Székesfehérvár a maga kategóriájában évek óta nyeri a tömegek sportolását célzó rendezvényt - hát ma este emelkedhet a pulzus bőven, de nemcsak a lelkes amatőröknél! És ami szép, hogy még csak sportolni sem kell hozzá, elég lesz ott lenni (vagy aki nem fér be, annak tévén nézni, rádióban hallgatni) a csarnokban. A bajnoki döntő kimenetelét nem, de azt meg tudjuk jósolni, hogy hatvanas senkinek nem marad a pulzusa, sőt, talán már a feldobásnál a duplája lesz minden szurkolónak...

 

Mert ennél nagyobb kihívás itthon, kosárlabdában jelenleg nincs. Az arany a tét, a címvédő ellen, nem esélytelenül, pályaelőnyben - mi kell még? Mármint előzetesen... Mert a cél természetesen minden fehérvári számára a győzelem, amiért tíz játékos, a szakmai stáb a pályán, mi mindannyian pedig a nézőtéren tehetünk nem is keveset. Dönteni biztos nem a hangerő fog, de mégis csak számít valamit, milyen atmoszférában ugrik majd egymásnak a kihívó és a címvédő. És nincs kétségünk, ez a hangulat csodás lesz! Mint mindig, amikor a döntő elkezdődik, szerencsére bőven van tapasztalatunk ilyesmiben. A végső ünneplés még nem téma, csak történetileg érdekes, hogy abban ellenben hazai pályán jó régen volt részünk.

 

De a történelem nem dönti el a mai meccset és a finálét. Kétségtelen, hogy ennél pikánsabb, nagyobb presztízsű párosítást nehéz ma elképzelni, de hagyjuk most, hogyan és miért alakult így az évek során. Most csak a jelen számít: a magyar kosárlabda kiemelt lehetőségekkel bíró, utóbbi években minden hazai címet begyűjtő (de az egyiktől már megfosztott...) "zászlóshajója", a Szolnoki Olaj érkezik a csarnokunkba, vele kell meccselni a legfontosabb trófeáért. Bár igazán kevésen múlt, de mégis jó, hogy így lett, aki bajnok akar lenni, az utasítsa a pályán maga mögé a legerősebbnek tartott ellenfelet. A kupadöntő eufóriája sem csak a tizenhárom év után nyert hazai trófeának szólt, hanem a legyőzött személyének is. A Szolnok ellen diadalmaskodni akkor is fontos és jó volt, amikor nem emelkedett ki a hazai közegből lehetőségeivel, és nem lett egyértelmű favoritként beharangozva.

 

Szolnokon persze a csapatot épp úgy józan sportemberek alkotják, mint nálunk. Ott is mindenki tudja, hogy nem tekinthető a bajnoki finálé előtt kizárólagos esélyesnek a Tisza-parti csapat, sőt, neki kellene bravúrral előrukkolnia, hiszen pályahátrányban van. És a szezon eddigi három Alba-Olaj meccséből kettőt elveszített. Mégis: mindezekből megint csak kár lenne tuti tippeket levezetni. A paksi kupadöntőben nálunk volt Smith, náluk nem volt Báder - most mindkét tényező változott, és ez nyilván nekik kedvez. De a középszakasz végén már a jelenlegi felállásban kaptak ki Fehérváron, úgyhogy van érvünk nekünk is a bizakodásra, illetve lenne, ha számítana bármelyik korábbi meccs mondjuk a mai kapcsán.

 

Sokkal többet számít a pillanatanyi forma, az önbizalom, a mentális erő. Hagyjuk most a Szolnokot, a mi csapatunknak ezek alapján van oka bizakodni! Számtalan alkalommal láttuk már, egy mérkőzésen belül is, hogy mélyebb hullámvölygből a legfontosabb periódusban küzdve, kaparva, védekezve és jó egyéni teljesítményekkel kijött a csapat, márpedig a lelkierő talán a legfontosabb minden tényező közül egy sokmeccses bajnoki fináléban. Nyerő típusú játékosaink vannak, nekik megfelelő hátteret és támaszt nyujtó szakmai stábbal, és velük lesz a döntőt felfokozott hangulatban váró közönség. Nehéz lesz, kőkemény, de ez így együtt elég lehet. Keller Ákos törött arccsonttal is ott akart lenni Kaposváron, Ronald Moore a Pécs ellen még alig emlékeztetett önmagára, legutóbb pedig már 11 gólpasszal remekelt - csak két példa, miért bizakodhatunk. Akar és tud ez a csapat küzdeni, játszani, és győzni.

 

A többi - a sport örök bizonytalansága. Lehetne a legtökéletesebb, happy enddel záródó a forgatókönyv - ha előre tudná mindenki, kisebb lenne az érdeklődés. Ott kell lenni, körmöt rágni, izgulni, hogy bemegy-e a dobás, meglesz-e a lepattanó, sikerül-e a figura vagy az el sem tervezett akció - és aztán jöhet a katarzis, a semmi mással nem pótolható élmény. Pontosan tudjuk, hangulata, érzése, illata van egy döntőnek. Igen, ott kell lenni, egymáshoz préselődve, állva, amikor olyan a szitu, ugrálva és ordítva. Csak már kezdődjön. A Kihívás Napján.

 

kép forrás: bb1.hu