Már lényegtelen, hol dőlt el, de nyilván nem az ötödik meccsen kell keresni a kulcsmomentumokat. Bár ki tudja... Ahogy eddig mindig, most is bebizonyosodott, hogy a félelmetesen üvöltő szolnoki publikum pont úgy elbizonytalanítható, mint a nyilatkozatokban roppant magabiztos kedvenceik. Bizony, mínusz tíznél megrogyasztható lett volna az ismét nehéz teherrel birkózó Olaj, nem találták a fogást a mieinken Trotterék, és még a zseniális amerikai irányítón is látszott, meg tud remegni a keze. Aztán győzött a realitás, és itt nem tudásbeli különbségre gondolunk, mert az - meggyőződésünk - nincs a Szolnok javára. Volt viszont egy fáradó, mentálisan is kiszipolyozott kulcsemberek által húzott Alba, volt néhány, kivétel nélkül a hazaiaknak kedvező játékvezetői ítélet - utóbbiakhoz csak annyit: nem hiába nyilatkozott a hazaiak edzője a meccs előtt, a lelki nyomásgyakorlás megtette hatását.

 

Főleg a test és a fej fáradásában látjuk a végkifejlet első számú felelősét, a fergeteges hangulatban zajló döntő legvégén már nem tudtunk megújulni. Így aztán a döntő legjobb játékosa, Hanga Ádám hiába játszott ismét szenzációsan, hiába tettek meg a többiek is mindent, bedarálta ellenfelét az Olaj, és ünnepelt. Joggal, jár a gratuláció a bajnoknak. De ünnepelhetünk mi is, mert ez az az ezüstérem, ami után egyszerűen nem kérhetünk számon semmit a fiúkon. Fáj, persze, hogy 2-0-ról elbuktuk a döntőt, s hogy a szezonban egyetlen egy hazai meccset vesztettünk (egy ponttal...) de az egyben a végzetünk is lett. Ilyen közel, egy labdányira az aranyhoz nem járt még magyar csapat, amely utólag vesztett. Dráma ez, mégis, a drámák eszköztárából a katarzis is osztályrészünk, ha az idei csapatunk fantasztikus szereplésére gondolunk.

 

A számunkra oly kedves "aranyAlbák" sajátja volt az a győzni akarás, elszántság, s közben a szép játék nagyszerű egyéni alakításokkal, amit most, bő évtized után ismét viszontláttunk. Dávid Kornél óta nem volt olyan ígéretes pálya előtt álló kedvencünk, mint most Ádám, Lance Blanks vagy Boros Zoli óta olyan nagyszerű fazonszabászunk, mint a mentálisan is tökéletes Simon Balázs. Van, lehet új fiatal kedvencünk, a hihetetlen fizikális adottságait egyre jobban használó, gondolkozásban, játékban is fokozatosan beérő Keller Ákos, van csupaszív rutinos öreg rókánk, Bódi Feri... És vannak szerethető, mert egyáltalán nem zsoldosként viselkedő, a harcban mindig élre álló, légióshoz méltón vezérszerepre törő fiatal légiósaink, a sérülése óta is minden edzésen jelen lévő Tony Crocker és a helyét átvevő Damian Hollis.
És a többieknek is megvoltak azok a meccseik, pillanataik, amelyek alapján helyük volt a Braniszlav Dzunics által megálmodott, és hónapok kőkemény munkájával összerakott Albacompban. S ha már a mester: nem véletlenül "követeli" a különböző szurkolói fórumok fehérvári népe, hogy tartsa őt itt a vezetőség, nyugodtan kijelenthetjük, Farkas Sanyi óta nem volt ilyen (méltán) népszerű edzője a csapatnak.

 

Könnyű lenne kijelenteni, hogy a kiváló alapszakasz, a kupa- és bajnoki ezüst idényében még szép, hogy mindenki elégedett. A szurkolói lélek nem ilyen egyszerű: szeretni, rajongani akar, és azt nem számokért meg eredménysorokért, hanem emberekért lehet. Minden, ami alkalmas a rajongó identitásának kialakításához, megvolt ebben a gárdában, a saját nevelésű, klasszissá érő fiataltól a hatalmas szívvel küzdő vezéregyéniségen át a showmannek sem utolsó légiósig, őszintén szólva egyetlen riválisban sem volt mindez együtt jelen - és hozzá bemutatónak is beillő meccsek, látvány, sebesség, s közben egyértelmű fejlődés. Egység, csapatszellem, aminek kialakításáért nem lehetünk elég hálásak a hangadóknak, az edzői stábnak (amelyben szinte szimbolikus, hogy benne van a régi Alba ősfehérvári ikonja, Matus Gabi).

Ez a csapat megtalálta az utat a közönséghez - és persze kölcsönös volt a szeretet, mert a fehérvári publikum is képes volt "fejlődni", odatenni magát, szinte részévé válni a gárdának, hátteret, támogatást adni a legforróbb pillanatokban.

 

Köszönet mindenkinek, aki ezt a csapatot összehozta. MIndig lutri kicsit, az anyagilag ingatag alapokon álló magyar kosárlabdában hol jön össze egy nagy dolgokra alkalmas, egyéni képességek, és az elengedhetetlen "kémia" tekintetében is jól működő társaság, amely értő irányítással nem tér le a helyes útról. Most ez Fehérváron sikerült, nagyon nagy dolog, és biztosak lehetünk benne, a vezetők szándéka, hogy megismétlődhessen. Mostantól ennek kell szurkolnunk, hisz a 2010/11-es Albacompnak már nem lehet. Az a történelem része, a fantasztikus meccsekkel,a felejthetetlen hangulatú döntőkkel, az  "egylabdás" drámával - és a büszkeséggel, ami eltölthet minket velük kapcsolatban.