A legelső szó a gratulációé, a győzteseknek, de a mieinknek is. Egy kiélezett, izgalmas finálét az ellenfél hazai pályáján elveszíteni nem szégyen, ráadásul az Albacomp végig partiban volt a sokak (többek közt saját maguk) által is legerősebbnek kikáltott szolnokiakkal, akik félelmetes csarnokukban élni tudtak a hazai rendezés összes előnyével és - persze, ez a legfontosabb - erős keretükkel, jó játékosaikkal. A döntő végig az Olaj kezében volt, a mieink annyit tehettek, hogy ott lihegtek az ellenfél nyakán, minden hazai előnyt fehérvári felzárkózás követett, de végletesen nem bizonytalanodtak el Báderék.

 

Talán azért sem, és itt kezdődik a döntő tapasztalatainak levonása, mert túl sokat hibázott kulcspillanatokban az Alba. A rossz büntetőzéshez, úgy tűnik, sajna hozzá kell szoknunk ebben a szezonban, bár nem könnyű. Tíz kihagyott szabaddobás egy meccsen - olyan luxus, amellyel a mostaninál gyengébb ellenfél is vidáman élne, a kárunkra. Ehhez jött tizenhat eladott labda, ami csak részben fogható a Szolnok kőkemény, tudatosan faulthatáron túli (és, ahogy számítani lehetett rá, csak részben megtorolt) védekezésére. A hazaiak felvállalták ezt, hiszen az Albacomp gyos játéka, atletikus képességei így fékezhetők, de ezzel együtt is sok labda került tőlünk az ő kezükbe. Nyilván a tét és a hangulat is közre játszott ebben - a kupadöntő ily módon jó felvezetése volt a csapatra váró következő, még nagyobb feladatoknak. Már a zalaegerszegi, majd körmendi bajnoki is hasonlóan nehéz meccsnek ígérkezik, és akkor hol van még a tervezett menetelés a rájátszásban?

 

A hibák tehát javítandók és javíthatók is, mint ahogy várhatjuk, hogy ilyen hőfokú találkozókon, az igazi rangadókon mindenki tegye hozzá a lehető legtöbbet egyénileg a játékhoz. Most Hanga Ádi és Simi kifogásalan teljesítménye mellett felvillanásai voltak Tony Crockernek, megharcolt az ellenféllel mindenki, de igazi pluszt a többiek nem tettek be a közösbe. Ha azt nézzük tehát, mennyi minden maradt benne a csapatban ezen a döntőn, nyugodtan reménykedhetünk is, hiszen így is sikerült utolsó percig éles, szoros meccset játszani a bajnokságban is topfavoritként emlegetett ellenfél otthonában. Biztosak lehetünk benne, hogy Dzunics mester vezetésével mostantól azon dolgoznak a fiúk, hogy a következő ki-ki meccseken mi örülhessünk a végjátékban.

 

Legyünk büszkék a csapatra, hiszen két jó meccset játszott, nagyot küzdve, sokszor kifejezetten szép és jó kosárlabdát bemutatva. Az elődöntőben igazolta, hogy esélyesként is képes megfelelni az elvárásoknak - nem mellesleg pedig a tavalyi kupabronzot ezüstre cserélte. Kétségtelen, az ezüstkupa szebben mutatna a vitrinben, mint a kupaezüst, de van még elhódítható serleg idén - és a szolnoki tapasztalatok és tanulságok levonása után, megacélozva folytathatják Simiék. A fehérvári közönség mögöttük áll, mindannyian azt akarjuk, hogy jöjjünk még ki mosolyogva az ellenséges Tiszaligetből. (Vagy máshonnan, persze.)