A nagy múltú fehérvári férfi kézilabda máig utolsó NB I-es góljának szerzője ma az Albacomp vezetőedzője. Nincs ellentmondás: Peresztegi-Nagy Ákos még élvonalbeli kézilabdázó volt, amikor már edzősködött – kosárlabdában. Utóbb egyértelműen a nagyobb labda mellett tette le a voksot, és szépen végigjárta a szamárlétrát. Minden elődjétől tanult valamit, miközben volt bajnokcsapat segédedzője, sikeres utánpótlásedző, a junior-válogatott szövetségi kapitánya. A női mezőnyben története legnagyobb sikerére vezette a Szegedet, mégis, talán nem túlzás: most került igazán mély vízbe. Megkérdeztük, hogy érzi magát benne.

- Egyelőre minden rendben – mondja egy rendhagyó, a VOK-ban tartott edzés után. A hajdani Videoton (játékosként Ákos csapata!) szépemlékű csarnokában palánk most nincs, csak futottak az albások.

- Szünet van a bajnokságban, ez jó arra, hogy végezzünk egy kis fizikai munkát, kelleni fog még az erő. De nemcsak erről szól ez a két hét, sokat gyakoroljuk a védekezést is.

- Ezzel máris nagynevű elődeid nyomába léptél. Itt mindig mindenki a védekezésen akar javítani.

- Nem akarom megtanítani védekezni a játékosokat, itt már nem kezdők vannak, ami eddig nem volt meg, az már nem is lesz. De konkrét szituációkat igenis lehet és kell gyakorolni, hogy régebbi, akár hosszú évek alatt rögzült beidegződések megszűnjenek. Chad McClendon például éveken át megszokta, hogy  passzközeli emberként be kell segítenie, pedig nem kell, mert pontokat kapunk belőle. Főleg a labdás kettő-kettőkben próbálom sulykolni a helyes mozgásokat. A védekezés taktikai részét meg kell tudnia oldani a csapatnak, ez csak gyakorlás, fegyelem, koncentráció kérdése.

- A gyakorlás eredményessége pedig nagyban függ a munkához és az edzőhöz való hozzáállástól. Fiatal, felnőtt férfimezőnyben kezdő edzőként elfogadtak a rutinos játékosok?

- Eddig jó visszajelzéseket kaptam. Épp a napokban beszélgettem Simivel, ő mondta, hogy élvezik az edzéseket, a gyakorlatokat. Nem lehet panaszom a hozzáállásra.

- Nyilván hosszú évek tanulási folyamata előzte meg, hogy önálló edzést vezethess egy magyar élcsapatnál. Gondolom, ebben a folyamatban hatással volt rád, hogy évekig dolgoztál a kor sikergárdájának segédedzőjeként, Farkas Sándor mellett.

- Én minden fehérvári edzőtől tanultam valamit. Nagyon régóta vagyok a klub utánpótlásedzője, amikor az ifi, juniorcsapatokkal bajnoki meccseket játszottunk, utána vagy előtte állandóan a nagycsapat meccseit néztem. De nem igazi nézőként – mindig mondták az ismerősök, hogy sosem tapsolok, nem örülök, mintha nem is érintene meg. Mert én mindig az edzőket figyeltem, mit tesznek, hogyan lépnek, reagálnak egy-egy szituációban. Gouth Ivántól Rasid Abeljanovon át Sterbenz Laciig mindenkitől el lehetett lesni valamit. Természetesen a legtöbbet Farkas Sanyi mellett tanulhattam, hiszen akkor együtt éltem a csapattal. A padról láttam Sanyit meccselni, az öltözőben hallhattam, hogyan szólt győzelem és kudarc után, hogyan lelkesített vagy dorgált. Fiatal edzőként ezek a tapasztalatok nélkülözhetetlenek. Egyébként én még Kiss Szilárdtól is tanultam...

- Remek edző, csak épp kézilabdában. Gondolom, nem a zónavédekezés rejtzelmeit lested el tőle.

- Nagyon régi a kapcsolatunk, a játékosa voltam a Szondiban. Az első edzés előtt közölte, nem fogunk tudni együtt dolgozni, mert én is edző akarok lenni, ez így nem egészséges. Mondtam, hogy igen mester, de én kosáredző… Onnantól néha már kollégaként magyarázott, segített. Amikor évekkel később a junior válogatott kapitányaként az Európa-bajnokságra készültünk, amelynek az időrendje teljesen szokatlan volt számunkra, felhívtam, mert ő a női kézilabda-válogatott vezetőjeként hasonló beosztású tornákon már szerzett tapasztalatot. Leültünk, elmondta, milyen ritmusban, mit érdemes csinálni. Azon az EB-n értük el aztán a történelmi sikert, a junior válogatott felkerült az A-divízióba.

- Amióta kineveztek, Farkas Sanyival beszéltetek?

- Felhívott két nappal később. Azt mondta, direkt nem akart elsőként gratulálni, mert ismeri a mondást, hogy aki elsőként gratulál, az vágja a hátadba először a kést… Később még a Szolnok-meccs után beszéltünk, mert kíváncsi voltam a véleményére. Tavaly a Szeged edzőjeként meccseltem ellene, az egy emlékezetes pillanat volt.

- Akkor te nyertél, de az Albacomppal elért győzelmek tekintetében még sokáig ő fog vezetni. Mennyi esélyt adsz rá, hogy idén azért "szépítesz", és kedvező pozícióból várjuk a rájátszást?

- Az újrajátszandó zalaegerszegivel együtt négy meccsünk van hátra az alapszakaszból. Ha háromszor nyerünk, biztosan ott lehetünk a negyedik-ötödik helyen. Tudom, hogy ehhez kétszer idegenben kellene nyerni, ami már régen sikerült. Nem is egy rossz mentalitásban látom ennek az okát. Együtt vagyok a fiúkkal, tudom, hogy ők is nyerni akarnak. Inkább meg kell találnunk azt a „stílust”, amivel idegenben győzni lehet. Legutóbb Nyíregyházán megbeszéltük, hogy nyugodtan, lassan kezdünk, nehogy belemenjünk egy nekik jó adok-kapokba. Az elején ehhez tartotta magát a csapat, csak éppen ebből nem tudott felpörögni, amikor a második negyedben ezt kívánta volna a meccs. Valahogy rá kell érezni az idegenbeli meccsekre, nem tudom máshogy mondani. Játékerőben egyértelműen jobbak vagyunk annál, amit az eredménysor mutat.

- A kupadöntő is idegenben lesz, ráadásul az elődöntőben a házigazdát fogtuk ki. Felfogjátok egy jó gyakorlásnak, vagy a kupagyőzelem lesz a cél?

- Egy sportember nem mehet ki a pályára feltartott kézzel. Most játszottunk a Falcóval, emlékezhetünk a szombathelyi bajnokinkra is, egyik esetben sem volt óriási messzeségben tőlünk az ellenfél. Tudjuk, mit kell tenni velük szemben, megpróbálunk nyerni. Alakulhat úgy, hogy közben rájövünk, nincs esély, akkor majd arra lesz jó a kupadöntő, hogy tét nélkül edződjünk idegenbeli csatákra. De alapvetően szeretnénk meglepetést szerezni.