Tudtuk eddig is, hogy a halál nem válogat, de borzalmas, hogy olykor mintha direkt a képünkbe röhögne.A legnagyobbat, legerősebbet - az egyik legjobbat is elmarta, pillanatok alatt. Valakit, akire elég volt rápillantani, hogy erőt, jó kedvet merítsünk.
Most miből, kiből tegyük, Atykó?

Akit megtisztelt satuszerű kézfogásával, nem felejtette el egyhamar... Márpedig sokak kezét megszorította, mert kritikus, ironikus észrevételeivel együtt szeretett mindenkit, aki megfordult a csapat körül. A játékosokat, akiknek percre lebontott fizikai edzésmunkájával feküdt és kelt. A kollégákat, edzőket, akiknek Fehérváron soha egyetlen percre sem kellett attól tartaniuk, hogy másodedzőjük állásukra tör, mint sok egyéb helyen Magyarországon. Atykónak az volt tökéletes, amit csinált: az építkezés alapozó, tehát minden szürkesége ellenére egyik legfontosabb munkafázisa. Soha fel sem merült, hogy vágyna a reflektorfényre, megelégedett a biztos tudattal, hogy abban a sok sikerben és boldogságban, amit ez a csapat szurkolóival átélt, az ő munkája is benne van. S akiké még benne volt, pontosan tudták: nélküle nem sikerült volna.

Hatalmas fizikuma jut eszébe róla mindenkinek, ő volt a mi szelíd óriásunk. Bár nyelve olykor igen csípős tudott lenni, soha nem fordult elő, hogy kritikája ne maradt volna azok között, akiknek a javát kívánta szolgálni vele. Mérkőzésen ingerültnek, idegesnek soha nem láttuk, többszáz, zömében izgalmakkal teli, idegbajos meccs pergett le úgy, hogy precízen vezetett statisztikájából egyetlen rossz gesztus erejéig nem nézett fel, szerepéből nem zökkent ki. Mert tudta: az Albacompnál dolgozó, bőrüket hatalmas elvárások súlya alatt vásárra vivő kollégáknak nyugalmat ad az ő higgadtsága. Akárcsak - s persze ez a lényeg - precízen végzett, végtelenül megbízható munkája. S utóbbi nem munkaköri előírásból, hanem belső igényeségből fakadóan volt jellemzője. 

Edzések előtt, után pedig barát volt, aki a nagydarab embereknek edzőtáborban vaddisznó pörköltet főzőtt, felépülőben lévő sérülteknek edzésprogramot állított össze, miként szurkolóknak, ismeretleneknek, bárkinek, aki megkérte rá. Olyan korban volt aktív játékos, amelyet innen nézve bájos amatőrnek szokás nevezni, mert kevesebb pénzzel, csupán a dicsőség ígéretével motiválta hőseit - s ő e régi iskola képviselőjeként sportbarátnak, a nagy, közös szerelem, a kosárlabda rajongójának tekintett mindenkit, aki megfordult a csarnokban. Egy jó szó, s az a bizonyos, hatalmas kézfogás mindenkinek járt tőle.

Ha a tisztesség védelmet adna a sorssal szemben, Atykó még nagyon sokáig írná az edzésprogramot, csipkedné a satnya alanyokat, vezetné statisztikáit. Ehelyett mi vezetünk egy borzalmasat, sorra írjuk fel rá nagyszerű emberek nevét. Öcsi bácsiét, aki egy pillanata alatt lépett át az örökkévalóságba, most pedig Tóth Attiláét, akit halála előtt kegyetlen, gonosz próbára hívott a végzet, s bár ő erejéhez méltón dacolt vele, végül maga alá gyűrte. 
Jó társaságba került, csak mi maradtunk megint magunkra. Csarnok, konditerem, meccs Atykó nélkül - ez a hiány szorongatóbb, mint a kézfogása volt.