Gálahétvégére készült a hazai kosaras társadalom, de, hogy a vasárnapi All Start előrehozzák szombatra és Fehérvárra, arról nem volt szó... Na jó, ez nyilván túlzás, de az, hogy gálahangulat uralkodott a Gáz utcában, cseppet sem az. Rangadónak, mégpedig roppant nehéz rangadónak gondoltuk a Szolnok elleni meccset, s lett belőle a - nem túlzás - legsimább győzelem a szezonban. Első félidei elképesztően hatékony játékával az Alba elintézte riválisát, amelyben a rangadóhoz szükséges minimális tartás sem volt meg. Parádés egyéni teljesítményeket és egy nagyszerűen együtt dolgozó csapatot ünneplehetett a fehérvári közönség.

Albacomp - Szolnoki Olaj KK 96-63 (28-20, 28-13, 22-20, 18-10)

Albacomp: Simon 14, Hanga 10/3, Radovic 24/6, Lee 25/6, Farkas 6. Csere: Keller 10, Madár 2, Toya 5/3. Edző: Szrecsko Szekulovics.
Szolnok: Taylor 11/3, Fodor 6, Váradi 5/3, Rice 6, Barro 18. Csere: Szabó 2, Grebenár 6, Cseh 2, Aleksic 7/3, Vesztergom. Edző: Pór Péter

Minden úgy kezdődött, ahogy vártuk: zsúfolásig telt vendégszektor, a meccs első öt-hat percében az Albacompra tapadó Szolnok, amelyben előszeretettel emelte rá távolról a labdát az első magyarországi fellépésén hét triplát vágó Taylor, s persze a fő nehéztüzér, Rice is. A gondok ott kezdődtek vendég szempontból, hogy mintha ennyi játéknál meg is állt volna a tudomány, mert centerben Barro a vártnál sokkal kevésbé élt meg a roppant fegyelmezetten játszó Farkas Attila, majd az őt váltó Keller Ákos szorításában is. A fiatal centerek szerepeltetésével kapcsolatban tehát a legmerészebb álmaink látszottak megvalósulni - de akkor mit mondjunk a mérkőzés többi részéről, úgy általában az egészéről...?

Mert ellentétben a Szolnokkal, a mieink remekül dobtak, Borko Radovics két triplával adta meg az alaphangot, de nemcsak kintről ment jól... Néha szemmel nehezen követhető passzjáték után, máskor a leszedett lepattanókból és a szerzett labdákból (20 ilyen volt a meccsen!) indított, tényleg a régi szép időket idéző lerohanásokból volt eredményes a csapat, amely fokozatosan növelte előnyét a totálisan összezavarodó rivális előtt. Ennek a zavarnak fő oka az elképesztő tempó és sebesség volt, amit a csapat diktált, egyszerűen nem tudtak érdemben reagálni és saját hibáik után megnyugodni a vendégek. Nem túlzás, mint macska a már megrokkantott egérrel, vagy inkább a paumtgombolyaggal, úgy játszott a második negyedben ellenfelével a remekül védekező, és szinte minden ziccert kihasználó Alba. A szünetig dobott 56 pont önmagáért beszél - Szolnokot nemrégiben még a védekezés fellegváraként emlegették...

Nehéz lenne bárkit is egyénileg kiemelni a csapatból. A káprázatos periódusban Simon Balázs diktálta a tempót, mint egész idényben, szenzációsan (meccs végi 14 pont, 13 asszisztja, emelett 7 lepattanója nem kíván kommentárt...). Radovics a legszebb napjaira emlékeztetően dobott, kintről, középtávolról és a leindítások végén közelről is. Hanga Ádám lassabban indult be, ami a ponttermelést illeti, de védekezésben ismét nagy kedvvel, a Váradival vívott párharcát döntő fölénnyel nyerve játszott - és aztán persze ő volt az, aki a pontszám mellé a látványt is párosította, gyönyörű kosarakkal. Michael Lee úgy védekezett Rice-on, ahogy a "Hogyan lehet legyőzni az Olajt?" kiskáté első fejezet, első pontjában írva vagyon: levegőt se hagyva a dobógépnek hajszolta bele reménytelen kísérletekbe. Hogy Rice-nak ettől túl hamar elment a kedve, legyen az ő problémája...

Külön említést és dicséretet érdemel a két fiatal center, már csak azért is, mert gyakorlatilag hetek óta másért sem aggódott a fehérvári közönség, mint a palánk alatt biztosan elveszítendő csata miatt. Nos, ebben az aggódásban nyilván sokan gondolták, hogy lesz majd egy center a pályán, aki kétszámjegyű lepattanóval vállal oroszlánrészt a meccs eldöntésében - de jelentkezzen, aki Keller Ákosra osztotta ezt a szerepet! Márpedig ő volt az, aki dupla-duplát csinált (10 pont, 11 lepattanó), emellett kiosztott egy gólpasszt is, és a meccs egyik fénypontjaként egy akkora sapkát Rice-nak, hogy utóbb mégiscsak megértjük az amerikait, amiért nem forszírozta ezt az egészet. Farkas Attila pedig ifjabb csapattársához hasonlóan rendkívül éretten játszott, jól védekezett, faultokat harcolt ki, labdákat szerzett, blokkolt - és amikor a második félidőben felszakadt a szemöldöke, dúvadként rohant be az öltözőbe, hogy minél hamarabb visszatérhessen a pályára.

Nem csoda, hogy Banks, Bódi és a csak a záró (tét nélküli...) tíz percre bevetett, betegeskedő Toya nélkül is lehengerlő volt az Albacomp. Itt általában végig szoktunk menni a mérkőzés periódusain, de hát nincs miért: ez a találkozó már szünet előtt eldőlt. Fordulás után ugyan négy ponttal nyitott az Olaj, ami időkérésre sarkallta Szrecsko Szekulovicsot - de ezután 8-0 jött ide, hamarosan harmincat számolt az eufóriában ünneplő publikum az Olajra, és végképp nem maradtak kérdések. Megsemmisülve figyelték a szolnoki padról a történéseket a lecserélt sztárok, miközben pár fiatal próbálta menteni a becsületet a pályán, de küzdelemről már nem beszélhettünk. Az utolsó negyedben további nyolc pontot tett a két csapat közé a passzolgató Albacomp, egészen valószínűtlen különbséggel nyerve a meccset.
Helyesbítek: előzetesen valószinűtlennek gondolt különbséggel. Mert a varázslatos negyven perc alapján tökéletesen reális a végeredmény.

Szrecsko Szekulovics: "Csak meg kell nézni az eredményjelzőt és az ünneplő közönséget: nagyszerűen játszottunk. Bebizonyítottuk, hogy az előző mérkőzések győzelmei nem voltak véletlenek, kitűnően támadtunk és védekeztünk. Köszönjük a szurkolóknak, hogy nagyszerű hangulatot teremtettek."